Filmélmény

Rendező: Guy Richie

Zene: Steve Isles

Szereplők: Gerard Butler (One Two)

                   Thandie Newton (Stella)

                   Tom Wilkinson (Lenny Cole)

                   Mark Strong (Archie)

                    Toby Kebbel (Johnny Quid)

Guy Richie halott. Én így indítanám a kritikámat a rendező legújabb filmje, a Spíler megnézése után. A szakértők többsége persze nem ért velem egyet. A legtöbbjük ugyanis úgy harangozta be a filmet, mint a 41 éves zseni visszatérését a gyökerekhez. Igaz, ami igaz. A rendező valóban visszatér a kisstílű angol bűnözők világához és újonnan egy tucat középszerű színésszel dolgozva forgat le egy egész estés mozifilmet. Ám az eredmény merőben eltér a Blöff, illetve a Ravasz, az agy és két füstölgő puskacső című alkotás sikerétől.

Richie karrierjét e két alkotás alapozta meg és a 2000-es évektől kezdve szeretjük és utáljuk egyszerre. Szeretjük, mert olyan filmeket tárt elénk, mely távol maradva a hollywoodi szennygyár mocskától, viszonylag szerény látványvilágával is maradandó tudott lenni. Laza hangulat, brit idill és fordulatos cselekmény. Az eredendő emberi féltékenység azonban nem engedi meg, hogy GR-nek ne utáljuk azt az oldalát, amellyel a világ egyik legnagyobb díváját tudta magához kötni. Hiszen nincs olyan férfi a világon, aki valóban megérdemli, hogy egyedül neki jusson Madonna.

„2008 a fordulat éve!” – mondták sokan. Lehetett volna, hiszen Madonna más után nézett, míg Richie ismét egy komoly munkába fogott bele. A változás azonban elmaradt, s a 2003-as év legrosszabb filmjének alkotója ismét egy olyan darabbal rukkolt ki, ami után személy szerint azt kívánom, hogyha még rendezni akarsz is Guy, a forgatókönyvírást kérlek bízd másra. A Spíler ugyanis egy színtelen, kiszámítható és vér unalmas alkotás, melytől az ember akarva és akaratlanul is várja a csodát, ám a stáblista kiírásakor rá kell ébrednie, ismét túl magasra tette a mércét.

Nem tudom kikerülni, hogy ne írjak pár sort a nagy elődökről. A rendező első komoly alkotása a Ravasz, az agy és két füstölgő puskacső mindent egybefogott, ami elvárható lenne egy kellemes gengszterfilmtől. A mindennapi életből kiinduló alapstory, amiben a főszerepet számos közel sem makulátlan, de mégis szerethető tolvaj játsza. A történet pörgős, a zene fenntartja a figyelmet, a vágás pedig egyszerűen zseniális. A főgenyákról és hűséges végrehajtóikról sem szabad megfeledkezni, de a lényeg mégis a dialógusokban van. Olyan mérhetetlenül laza szövegek hangzanak el, amik örök aranyköpésként maradnak meg a korszak fiataljainak szótárában. A Blöff majdnem ugyanez volt. A szereplők, a csavaros történet és a humor Guy Richie védjegyévé vált. Bár a Snatchben már egy igazi szupersztárt is köszönthettünk Brad Pitt személyében, aki a roma Mickey bőrébe bújva szó szerint sziporkázik a képernyőn.

S így kanyarodtunk vissza a Spílerhez, melyben mindez hiányzik? Tény, hogy a film laza. Illetve megpróbál nagyon az lenni. A designos feliratok és az olykor feltűnő képregényes megoldások bíztatóak, míg a zene is eléggé ott van a szeren. Van orosz milliárdos, helyi kiskirály, számtalan drogos és még a balkán háború gerillái is feltűnnek. A szereplők azonban szürkék és nem feltétlenül a színészi játék miatt. Bár a 300-ból ismert Gerard Butler elnyom néhány poént és tud megnyerő lenni, túl kevés teret kap ahhoz, hogy egyedül megmentse az alkotást. A többiekre pedig már nem is nagyon emlékszem, holott fél napja sincs, hogy rászántam az estém a szórakozás reményében.

Leginkább a címben szereplő Spílert nem igazán tudom hova tenni. A nem kicsit szálkás Johnny szerepe nem olyan meghatározó, mint ahogy a cím vagy a trailer sugallja. Kiemelt szerepét csupán annak köszönheti, hogy ő az egyetlen, aki képes átlátni az összes szituációt, mivel azonban ezt nem kamatoztatja, elveszik a történetben.

Hamár gengszterfilmről van szó, egy valami nekem nagyon hiányzik. Az igazi maffiaérzés. Lenny, a brit kiskirály sok követ meg tud mozgatni, élő emberekkel eteti a folyami rákokat, ám mégsem elég hatalmas és kegyetlen ahhoz, hogy elég életképesnek érezzem a szálak megfelelő húzogatásához. Jobbkeze, Archie a tipikus úri bűnöző. Aki nem nagyon piszkolja be a kezét és ódzkodik a vértől, ám ha sértegetik azt nehezen viseli. Ez az egy oka, annak hogy a végén életben marad. Komoly morális bűnt ugyanis nem követ el. Az azonban több mint érdekes, hogy egy jól szervezett gengszterhálózatban, ami elvileg mindent irányít, hogyan válhat egyik percről a másikra a főnök legfőbb ellenségévé. Az orosz milliárdos sem az a tipikus zsivány. Sok a pénze, jól szervezi a dolgokat, de nincs meg a kellő kisugárzása ahhoz, hogy féljünk tőle. Karel Roden a 15 perc hírnév pszichopatájának szerepére ideális volt, zsúrpubi ruszkinak azonban harmatgyenge. Egyetlen komolyan vehető  bandita a két háborús gorilla, akiket a pénzszállítással bíz meg. Már a gránátok okozta sérülések mutogatásakor világossá válik, hogy nem piskóta arcokról van szó, ám sem a kamionos ütközés, sem a gázpisztoly, sem a jókora saller nem tudja őket megállítani, az ember komolyan kezdi elhinni, hogy ilyen az alvilág. Ám a drága Vinny után még ez is édes kevés. Ráadásul a kelet-európai állatok szexuális aberrációja végképp taccsra vágja a pozitív képet.

Összefoglalva tehát elmondható, hogy a RocknRolla nem egy nagyon jó film. És bár igyekszem a csalódásomat a nagy elvárásokkal magyarázni, a film azonban minden előzmény nélkül is harmatos. Ötlettelen, erőltetett és lapos. Mondhatnánk, hogy a Blöff, illetve a Ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső után legalább nő van benne. De ő se nem szép, se nem szexi, Így tehát ő sem ment meg minket…

A film legjobb idézete:  -     Van valami, amit asszem nem tudsz róla!

-       Micsodát? Azt hogy homár?

-       Honnan a faszból tudsz róla?

-       Jajj, nemár! Mindenki tudja, hogy kéményseprő! Csak te nem tudtad! Fütykösbubus. Halmozottan hátrányos seggű.

A film legnagyobb kérdése: ilyen nem nagyon van neki, bár van egy pillanat, amikor Johnny épp zongorázik a drogtól teljesen elszállva az élet értelméről filozofál. Ez alapján a nagy kérdés: Vajon ki az igazi barát? Aki segít neked, mert az aktuális érdekei úgy kívánják, vagy az aki akkor is melletted áll, ha épp a legnagyobb szarban vagy és nem tudod viszonozni?

A film negatívuma: hogy nem akar több lenni, mint egy ultra laza, jól vágott esti mozi. Hülyének nézi a tisztelt nagyérdeműt és éppen ezért a legegyszerűbbet adja. Ez azonban régóta nem elég.

A film értékelése: 5/10

Rendező: Clint Eastwood

Zene: Lennie Niehaus, Clint Eastwood

Szereplők: Clint Eastwood (Robert Kincaid)

                  Meryl Streep (Francesca Johnson)

                  Victor Slezak (Richard Johnson)

Végre rászántam magam, hogy kedvenc rendezőm egy régi filmjét megnézzem. Azért vártam vele ez idáig, mert soha nem voltam oda a romantikus ömlengésekért. Ráadásul a történet, hogy egy asszony férjének távolléte során viszonyba keveredik egy idegennel olyan tabu téma volt, amit éveken keresztül nem tudtam lenyelni. Épp ezért jó, hogy 22 éves koromig vártam ennek az 1995-ös műremeknek a megnézésével. Hogy volt alkalmam átélni ezt-azt, s sikerült felnőnöm, hála a sors fintorának, megértettem ezen alkotásban rejtőző üzenetet. A szerelem nem olyan, amit befolyásolni tudunk. Hirtelen jön és felborít mindent, amiben korábban hittél. Megborzongsz tőle, s nem akarod elengedni. Szerelemben nincs jó és nincs rossz. Talán az egyetlen dolog, ami ebben az életben igazán boldoggá tehet és az egyedüli, aminek a fájdalma többet ér bármely más örömnél. A film épp azért zseniális, mert erre mutat rá. Akárhányszor is nézem meg, gombóc van a torkomban és erősen átérzem a szereplők fájdalmát. Megjeleníti mindazt a kétséget, ami ilyenkor átfut egy asszony és egy magányos ember agyán és feltárja az élet valós oldalát.

Nem hagyományos film. A csalódás maga az élethelyzetből adódik. Egy hosszú ideje házas asszony, aki bár boldog férje mellett, az évek alatt ellaposodott kapcsolat és a tovatűnő álmok kétséget ébresztenek benne. Ennek persze nincs tudatában, amíg meg nem jelenik a nagy világutazó fényképész, aki sehol sem érzi otthon magát és senkihez sem kötődik. Két teljesen eltérő figura kapcsolata nem a szokványos módon van bemutatva. Érzik egymást mind testileg, mind lelkileg. És nekünk nézőknek nincs szükségünk a megszokott szájbarágásra, hogy érezzük, valóban egymáséi egészen. Azaz egészen mégsem lehetnek. Hiszen végül a „helyes” utat választják, és az asszony férje, illetve két gyermeke mellett marad.

„A szerelem nem engedelmeskedik az elvárásoknak. Tisztán és tökéletesen megőrzi a titokzatosságát. Ami köztünk volt Roberttel, az elmúlt volna, ha együtt maradunk. Amin Richarddal osztoztunk, azt az elválás tette volna tönkre.” – foglalja össze a szerelmi viszonyba keveredő Francesca. A szív hídjai nem egy eseménydús alkotás. Aki pörgős, pajzán jelenetekre vágyik, az nem találja meg benne számításait. Néha az én figyelmem is le-lelankadt. Ereje a dialógusában és az idézeteiben vannak. Egy gyakori emberi érzést tár elénk: Vajon egy-egy döntés mennyire befolyásolja életünk további szakaszát? Érdemes mindent odadobni egy kétes érzésért?

Nyilván nekem is van véleményem a film kapcsán, de nem kívánok belebocsátkozni abba, hogy Francesca végül helyesen döntött-e. Az azonban egészen megrendítő, hogy 8 napnyi boldogság mennyire végig tud kísérni két emberi életet. Így igazi happy endről nem beszélhetünk, az érzések tisztasága és felszínre törése miatt mégis édes szájízzel mehettem aludni.

A színészek valami elképesztően zseniálisan játszanak. Clint Eastwood nem az a macsó, szexi figura, mint a Piszkos Harryben. Nem is igazán vonzó ebben a szerepben. Ettől olyan csodálatos a karaktere. Meryl Streep repertoárjából már tényleg csak a szőrös jeti hiányzik. Elképesztő, hogy jeleníti meg a kétkedő asszonyt, a szenvedélyes szeretőt, a belenyugvó feleséget és a hisztis nőt. És bár sosem volt az esetem, be kell ismernek, hogy igazán ott van.

Végül nem tehetem meg, hogy ne térjek ki a film legszebb jelenetére, amikor Clint Eastwood kinn áll az esőben és várja, hogy szíve választottja döntsön a jövőjéről, majd miután rájön, hogy egyedül maradt, beszáll a kocsijába és elhajt. A pirosnál áll meg, mögötte Francesca és férje kocsijával. Előrehajol, majd a visszapillantóra akasztja a nőtől kapott láncot. A lámpa már hiába zöld, ő csak áll. Francesca pedig könnyes szemekkel kapaszkodik az ajtó kilincsébe. Végül a férfi elhajt, és soha többé nem látják egymást. Aki már élt át hasonlót, nagyon jól tudja milyen, amikor az ember keze meg van kötve és tehetetlen. Nincs mást tenni, mint megpróbálni továbbállni. Az igazi szerelem elől elmenekülni azonban nem lehet…

A film legjobb idézetei: „Nem lehet szükségem rád… mert nem lehetsz az enyém!”

„Nem bírok úgy tenni, hogy ez elég, csak mert így kell lennie. És nem bírok úgy tenni, hogy nem érzem, amit érzek, csupán mert holnap vége.”

„Csupán egyetlen egyszer mondom, és ezt még sosem mondtam. De ez a fajta bizonyosság csak egyszer adódik az életben…”

A film legnagyobb kérdése: Fontosabb a család az igazi boldogságnál?

A legnagyobb negatívum: Néha kicsit ellaposodik, de igazából nincs neki. A szűkös időkeret miatt néha picit zavaró, ahogy Francesca érzelmei és hozzáállása hirtelen változik. De tegyük a szívünkre a kezünk: a nők már csak ilyenek.

A film értékelése: 9/10

Rendező: Michael Tollin

Zene: James Horner

Szereplők: Cuba Gooding Jr (James Robert ’Rádió’ Kennedy)

      Ed Harris (Harold Jones)

      Riley Smith (Johnny Clay)

      S. Epetha Merkerson (Maggie) 

Nyitófilmnek keresve sem lehetett volna jobb alkotást találni, mint Michael Tollin 2003-as művét, mely mintapéldánya az amerikai kisvárosi álomnak és a hollywoodi filmgyártásnak. A történet egészen egyszerű. Adott egy szellemileg visszamaradott fekete fiú, aki naphosszat csak tologatja bevásárlókocsiját az utcán, miközben az emberek félve tartják tőle a megfelelő távolságot. Egy nap a helyi focicsapat néhány fiatalja csúnyán megtréfálja szerencsétlen srácot, akit a jószívű edző vesz a szárnyai alá. A film ezt a vonalat viszi végig, hogy egy kívülállóból hogyan válik egy kis segítséggel a város megbecsült és szeretett tagja. Tollin remekül érzett rá, hogy mit vár a közönség. Szerethető karaktereket és szívmelengető történetet tár elénk, kitűnő és könnyfakasztó zenei aláfestéssel. Nem is próbál több lenni egy szombat esti limonádénál. Nem tudjuk meg például mi az a betegség, amely visszavetette fejlődésében a Rádió névre hallgató fiút, s komoly konfliktusba sem ütközünk a 109 perc során. Ugyan többször ki akarják rúgni, sőt még le is tartóztatják, ezen problémák végére röpke 2 perc alatt mindig pont kerül. Még a fiú jelenlétét legjobban megsínylő helyi élsportoló is pár irka-firkát követően könnyű szívvel lesz egyik legjobb barátja a mentálisan sérült Jamesnek. A filmre anno az HBO-n figyeltem fel, hisz mind Cuba Gooding Jr., mind Ed Harris kedvenc színészeim közé tartozik. De amíg az erősen kopaszodó Harristől mindig a jó játékot várom el, addig Cuba Gooding az utóbbi időben meggyőzött arról, hogy ne üljek le szívesen egyetlen filmje elé sem. Szerencsére itt a Férfibecsületben megismert szerethető figurát hozzá az Oscar-díjas színész, s bár gesztusai elég kezdetlegesek, egy percig sem merült fel bennem, hogy ez az ember teljesen épp lenne. Harrisről sem lehet azt mondani, hogy sziporkázik. Nincsenek színpadias jelenetei, nem kell különböző érzelmeket megjelenítenie, csupán világoskék szemeivel bámul semmibe, pont úgy ahogy azt az Ellenség a kapuknálban tette. Egyszerűen hátborzongató.

Még egy nagy előnye a filmnek, hogy kitűnően példázza a kisvárosi amerikai életet. Egy olyan közösség tárul ugyanis a szemünk elé, ahol mindenki ismer mindenkit, a rendőrtől kezdve a fodrászig, s a lakosoknak a legnagyobb izgalmat a helyi csapat focimeccsei jelentik. Azt persze túlzásnak vélem, hogy NFL mérkőzésen nem láttam még ennyi nézőt és ilyen hangulatot, mint ezeken a találkozókon, de egye fene, mivel már az elején megjelent a „True story” felirat, így gondolkodás nélkül hiszek a rendezőnek. Érdekes továbbá, hogy a közösség megbecsült mestere, hogyan bolyong saját háza falai között. Míg a kisvárosban minden mérkőzés után személyes üzenetváltásba elegyedik Harold Jones edző a borbélynál üldögélő helyiekkel, addig sem feleségével, sem lányával nem képes 2 teljes mondatot váltani. Ők mégis szeretik, feltétel nélkül. Még a legkisebb csetepaté sem alakul ki, ráadásul a neje szexuális vágyódása mit sem csillapodik. Oh man! Ezt már nehéz benyelni!

A vége pedig mi más lehet, mint totális happy end. Rádió lediplomázik, de mégis örökös 11-es lesz. Harold Jones beválasztják a dél-kaliforniai Hall of Fame-be, s miután lemond posztjáról és élete értelméről, tisztes családapává válik. A végére pedig még az igazi, idős Rádiót is bevágták nekünk, hisz valahogy mégiscsak igazolni kell a történteket. Mert csodák igenis vannak. Merjünk hinni benne.

A film legjobb idézete: „Az igazság az, hogy nem csak mi tanítottuk Rádiót. Rádió éppúgy tanított minket… Mert ahogy ő bánik velünk minden percben, úgy kéne nekünk is legalább néha.”

A film legnagyobb kérdése: Mondja már el nekem valaki, hogy egy GYP-s miért spanol le és ölelgeti az összes lánykát, amikor egy élet munkája kevés ehhez?

A legnagyobb negatívuma: Bár nagy előny a felszínesség, a Harold edzőben munkálkodó indíték kicsit nevetséges. Az, hogy 12 éves újságkihordóként tapasztalt bezárt gyerek látványa arra késztet a semmiből 30 évvel később egy férfit, hogy felkaroljon valakit kevéssé hihető és a történet szempontjából nem elég könnyfakasztó.

A film értékelése: 7/10