Rendező: Clint Eastwood

Zene: Lennie Niehaus, Clint Eastwood

Szereplők: Clint Eastwood (Robert Kincaid)

                  Meryl Streep (Francesca Johnson)

                  Victor Slezak (Richard Johnson)

Végre rászántam magam, hogy kedvenc rendezőm egy régi filmjét megnézzem. Azért vártam vele ez idáig, mert soha nem voltam oda a romantikus ömlengésekért. Ráadásul a történet, hogy egy asszony férjének távolléte során viszonyba keveredik egy idegennel olyan tabu téma volt, amit éveken keresztül nem tudtam lenyelni. Épp ezért jó, hogy 22 éves koromig vártam ennek az 1995-ös műremeknek a megnézésével. Hogy volt alkalmam átélni ezt-azt, s sikerült felnőnöm, hála a sors fintorának, megértettem ezen alkotásban rejtőző üzenetet. A szerelem nem olyan, amit befolyásolni tudunk. Hirtelen jön és felborít mindent, amiben korábban hittél. Megborzongsz tőle, s nem akarod elengedni. Szerelemben nincs jó és nincs rossz. Talán az egyetlen dolog, ami ebben az életben igazán boldoggá tehet és az egyedüli, aminek a fájdalma többet ér bármely más örömnél. A film épp azért zseniális, mert erre mutat rá. Akárhányszor is nézem meg, gombóc van a torkomban és erősen átérzem a szereplők fájdalmát. Megjeleníti mindazt a kétséget, ami ilyenkor átfut egy asszony és egy magányos ember agyán és feltárja az élet valós oldalát.

Nem hagyományos film. A csalódás maga az élethelyzetből adódik. Egy hosszú ideje házas asszony, aki bár boldog férje mellett, az évek alatt ellaposodott kapcsolat és a tovatűnő álmok kétséget ébresztenek benne. Ennek persze nincs tudatában, amíg meg nem jelenik a nagy világutazó fényképész, aki sehol sem érzi otthon magát és senkihez sem kötődik. Két teljesen eltérő figura kapcsolata nem a szokványos módon van bemutatva. Érzik egymást mind testileg, mind lelkileg. És nekünk nézőknek nincs szükségünk a megszokott szájbarágásra, hogy érezzük, valóban egymáséi egészen. Azaz egészen mégsem lehetnek. Hiszen végül a „helyes” utat választják, és az asszony férje, illetve két gyermeke mellett marad.

„A szerelem nem engedelmeskedik az elvárásoknak. Tisztán és tökéletesen megőrzi a titokzatosságát. Ami köztünk volt Roberttel, az elmúlt volna, ha együtt maradunk. Amin Richarddal osztoztunk, azt az elválás tette volna tönkre.” – foglalja össze a szerelmi viszonyba keveredő Francesca. A szív hídjai nem egy eseménydús alkotás. Aki pörgős, pajzán jelenetekre vágyik, az nem találja meg benne számításait. Néha az én figyelmem is le-lelankadt. Ereje a dialógusában és az idézeteiben vannak. Egy gyakori emberi érzést tár elénk: Vajon egy-egy döntés mennyire befolyásolja életünk további szakaszát? Érdemes mindent odadobni egy kétes érzésért?

Nyilván nekem is van véleményem a film kapcsán, de nem kívánok belebocsátkozni abba, hogy Francesca végül helyesen döntött-e. Az azonban egészen megrendítő, hogy 8 napnyi boldogság mennyire végig tud kísérni két emberi életet. Így igazi happy endről nem beszélhetünk, az érzések tisztasága és felszínre törése miatt mégis édes szájízzel mehettem aludni.

A színészek valami elképesztően zseniálisan játszanak. Clint Eastwood nem az a macsó, szexi figura, mint a Piszkos Harryben. Nem is igazán vonzó ebben a szerepben. Ettől olyan csodálatos a karaktere. Meryl Streep repertoárjából már tényleg csak a szőrös jeti hiányzik. Elképesztő, hogy jeleníti meg a kétkedő asszonyt, a szenvedélyes szeretőt, a belenyugvó feleséget és a hisztis nőt. És bár sosem volt az esetem, be kell ismernek, hogy igazán ott van.

Végül nem tehetem meg, hogy ne térjek ki a film legszebb jelenetére, amikor Clint Eastwood kinn áll az esőben és várja, hogy szíve választottja döntsön a jövőjéről, majd miután rájön, hogy egyedül maradt, beszáll a kocsijába és elhajt. A pirosnál áll meg, mögötte Francesca és férje kocsijával. Előrehajol, majd a visszapillantóra akasztja a nőtől kapott láncot. A lámpa már hiába zöld, ő csak áll. Francesca pedig könnyes szemekkel kapaszkodik az ajtó kilincsébe. Végül a férfi elhajt, és soha többé nem látják egymást. Aki már élt át hasonlót, nagyon jól tudja milyen, amikor az ember keze meg van kötve és tehetetlen. Nincs mást tenni, mint megpróbálni továbbállni. Az igazi szerelem elől elmenekülni azonban nem lehet…

A film legjobb idézetei: „Nem lehet szükségem rád… mert nem lehetsz az enyém!”

„Nem bírok úgy tenni, hogy ez elég, csak mert így kell lennie. És nem bírok úgy tenni, hogy nem érzem, amit érzek, csupán mert holnap vége.”

„Csupán egyetlen egyszer mondom, és ezt még sosem mondtam. De ez a fajta bizonyosság csak egyszer adódik az életben…”

A film legnagyobb kérdése: Fontosabb a család az igazi boldogságnál?

A legnagyobb negatívum: Néha kicsit ellaposodik, de igazából nincs neki. A szűkös időkeret miatt néha picit zavaró, ahogy Francesca érzelmei és hozzáállása hirtelen változik. De tegyük a szívünkre a kezünk: a nők már csak ilyenek.

A film értékelése: 9/10